2012. augusztus 31., péntek
Bakonybél - Zirc
Túránk utolsó napjának reggelén borús, esős időre ébredtünk. A pakolást sietve kellett elvégeznünk, nehogy vizesek legyenek a cuccaink. Jó időre készülve nem nagyon volt nálunk eső ellen alkalmas öltözet, ezért meg kellett várnunk az alkalmas időpontot az indulásra. Az hogy a további időjárást megnézzük, vagy megérdeklődjük otthonról szóba sem jöhetett ugyanis nem volt térerő..
A kempinget elhagyva, nem akartunk visszamenni Bakonybélbe, ezért nem a kék jelzést követtük. Eleinte jelzés nélküli úton haladtunk, majd rátértünk a Boroszlán tanösvényre. Sokszor nem tudtunk haladni az eső miatt, meg-meg kellett állnunk. Azonban a legnagyobb problémánk a nap folyamán nem ez volt. Jó ötletnek tűnt a tanösvény, mégsem pozitívan gondolunk vissza rá. Az elején jól kitaposott úton haladtunk - volt információs tábla is, - aztán egyszer csak eltűnt az út alólunk. Ott álltunk az erdő közepén és fogalmunk sem volt róla, hogy hol vagyunk. Egyedül az irányt tudtuk, és pontos helyzetünket ismerve elindultunk. Tudtuk, hogy ha tartjuk az irányt, előbb utóbb jelzett útra érünk Eléggé demoralizáló volt a helyzet, de bő fél óra séta után - vizes, csalános terepen - elértük a piros jelzést.
Onnan már sokkal lelkesebben haladtunk. Egyrészt, mert kisütött a nap, másrészt pedig, mert már tudtuk, hogy merre járunk és mikor érjük el a célunkat, a Kőris-hegyet. Kanyargós aszfalt út vezetett fel a csúcsra. Az út melletti fák lombjai közül itt-ott előtűnt a 710 méter magasságban levő lokátor, illetve a hegy alatt elterülő táj. Felérve a lokátor lábához, nyomtunk egy bélyegzést a füzeteinkbe majd továbbálltunk a kb 50 méterre lévő Vajda Péter kilátóhoz. Alatta lepakoltunk, és felmentünk a legfelső szintre. Sajnos a környező fák miatt nem teljes a panoráma, és a párás idő is csak rontott a helyzeten, de azért a közelebbi területekre szépen ráláttunk. A nézelődés után elfogyasztottuk a reggelinket, majd egy kis lazítás után továbbálltunk Borzavár felé. A hegyről lefelé egy elég meredek ösvény vezet, ami végig jól járható. Nagyjából két kilométer séta után elértünk Szépalmapusztára, ahol betértünk a helyi arborétumba. Ez egy magángyűjtemény, ami főleg fenyőfélékből áll. Legnagyobb meglepetésemre még mamutfenyő is van. Kicsit körbenéztünk, majd rátértünk az aszfaltútra ami elvileg egyenesen bevitt volna minket Borzavárra.
A jelzések azonban - szerintünk teljesen indokolatlanul - hirtelen letértek az útról. Jobbnak láttuk követni őket, mert már elég sok galibánk akadt a jelzések nem követéséből. Ezúttal jobban jártunk volna, ha nem így teszünk. Nem hivatalos jelzések voltak ugyan, csak néhány sötétkék szigetelőszalag, faágakra erősítve. Ilyeneket segítő szándékkal szoktak kihelyezni túrázó emberek, ezúttal viszont olyan helyre vittek a jelzések aminek semmi köze sem volt az útvonalhoz. Megint ott tartottunk, mint reggel, hogy nem tudtuk merre járunk. Felmentünk egy emelkedőre és kicsit megálltunk, hogy betájoljuk magunkat. Szerencsénkre pont látni lehetett a falu templomának tornyát illetve a közelében lévő mobiltelefon adótorony. Ekkor már tudtuk, hogy majdnem egy kilométerrel előbb tértünk le az útról mint kellett volna. Innen szó szerint toronyiránt indultunk és rövid séta és egy kis ereszkedés után be is értünk a faluba. A pecsételőhely felé haladva végig almafák voltak a főutca mentén. A célunkhoz érve már nem is meglepetésként ért minket a tény, hogy az egység zárva volt. A nagyobb gond, az volt hogy a polgármesteri hivatal is már zárva volt, ahova úgy kellett visszamennünk. Végső elkeseredésünkben bementünk a helyi vegyesboltba, ahol a pénztári bélyegzőt látva eszünkbe jutott egy alternatív megoldás az igazolásra. Kérésünkre a hölgy nem céges bélyegzőt adott át nekünk, hanem egy OKT-s pecsétet amiről nem is tudtunk, hogy náluk van.
Az örömteli pillanat és a vásárolt dobozos üdítő elfogyasztása után nekivágtunk az utolsó, 5 kilométeres szakasznak. Borzavárról kiérve először egy tisztáson haladtunk, aztán erdős területre értünk, ami egészen Zircig kitartott. Érezve a cél közelségét meg sem álltunk, és a legrövidebb idő alatt teljesített szakasz lett belőle. A városba a Pintér-hegyi Parkerdőn keresztül értünk be, ahonnan elsőre furcsa zajok szűrődtek a fák közé. Mikor közelebb értünk, megláttuk, hogy egy kórus énekelt a parkban, valami rendezvény keretében. Gyorsan átszeltük a várost és bementünk a vasútállomásra pecsételni. Utána beültünk a restibe egy utolsó koccintásra, a teljesítményünk megkoronázására. Volt is mit ünnepelni: 100 kilométer, számtalan látnivaló, néhány kisebb-nagyobb megpróbáltatás. Büszkén gondolunk vissza arra a néhány napra..
Folytatás várhatóan jövő tavasszal..
A galéria az utolsó napról itt található.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése