2012. november 3., szombat

Éjszaka a Bükkben

Október utolsó előtti hétvégéjén életemben először jártam a Bükkben a Hamahama Természetjáró Egyesület jóvoltából, egy szervezett túra keretén belül. Ez volt a 12. ilyen, amit minden alkalommal más tájegységen rendeztek meg, ezúttal a Bükkben, répáshutai bázissal. Erről az eseményről szeretnék pár mondatban beszámolni. Bevezetőként a menetrendről néhány gondolat.

A PINGWIN csapat: Dzseko, Zsu, jómagam. forrás: hamahama.hu

Egy-egy ilyen esemény három napig tart. Első nap délutánján történik a regisztráció, utána eligazítás és egy kis ismertető kimondottan az adott túráról. Éjfél előtt lehet elrajtolni és másnap este hat óráig lehet beérkezni. A cél a lehető legtöbb pontszám összegyűjtése a legtöbb pontot érintve a megadott pályán. A bázisra visszaérkezve vacsora várja a résztvevőket. A harmadik nap reggelén tartják az eredményhirdetést és a díjak átadását. Dióhéjban ennyit általánosságban, most jöjjön ennek a túrának a beszámolója.

A megszokottól kicsit eltérő volt ez a jelenlegi, mivel a szervezőknek kicsit bele kellett nyúlniuk a programba. Összesen 10 pont érintésére kaptak engedélyt, ami jelentősen kevesebb, mint amennyi általában van. A csapat ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy a számtalan őrizetlen pontot ezúttal elhagyták, csak a hagyományos öt őrzött maradt meg. Az esemény élvezeti értékén azonban semmit sem változtatott, nagyon szép helyekre jutottunk el így is. A másik nagy csavar a szervezők részéről egy új feladat, miszerint meg kellett tippelnünk minden ponton, hogy mikor érünk a következőhöz. A pontossággal plusz pontokat lehetett szerezni.

A kapott információk alapján bejelöltük a pontokat térképen, megterveztük az útvonalat majd összekészültünk az induláshoz. A bázisról éjfél előtt nem sokkal indultunk el keleti irányban, Bükkszentkereszt felé. Ott várt ránk a település határában az első kiszemelt pontunk. Répáshutáról kiérve eleinte erdészeti úton haladtunk, aztán később a könnyebb haladás érdekében műúton folytattuk az utat. Ennek több oka is volt. Egyrészt teljesen ismeretlen terepen éjszaka lassan tudtuk előrehaladni. Másrészt a kiszemelt erdei és a turista utak sok völgyet érintettek, ahova hatalmas köd ereszkedett le a hajnali órákban. A váltás ellenére nem sikerült a rajtnál megadott időre az első ponthoz, a IV. Béla emlékműhöz érnünk, így az áhított pluszpontokat ott nem sikerült begyűjtenünk. A pontnál várt ránk egy fejtörő Irodalmi jajmiez névvel. Két kis papírcsíkot kellett húzni a pakliból, amiken ismert irodalmi műveknek az egy mondatos összefoglalója volt mai szlengben. Az első ránézésre nehéznek tűnő feladatot kis gondolkodás után sikerrel vettük, bár az egyik művet nem sikerült felismerni. Az helyett cserét kértünk, aminek a megoldásáért már a kevesebb pontszámot, de megkaptuk.

Mielőtt tovább indultunk volna, áldoztunk egy kicsit a szórakozásnak is. Felkerestük a pár száz méterre lévő Boldogasszony kövét, és begyűjtöttünk ott egy geoládát.

A kis kitérőnk után folytattuk az utunkat, ami a Fehérkő lápa-tetőhöz vezetett. A községet ugyanabban az irányban hagytuk el, mint ahonnan jöttünk, majd a kék jelzésen észak felé fordultunk. Ekkor erdőben haladtunk, majd ahol a kék és a piros jelzés keresztezte egymást ott aszfaltra váltottunk majd a piroson mentünk tovább. Útközben több érdekes helynél megálltunk picit. Elsőként néhány forrást találtunk útközben. Ezek közül a Bársonyos-forrásból frissítettük a vízkészletünket. A ponthoz vezető kaptató előtt megpihentünk egy kicsit a Limpiászi-kereszt tövében. Közel 200 méteres szintemelkedőt kellett leküzdenünk, hogy felérjünk, de szerencsénkre mire felértünk már teljesen kisütött a nap, így a látvány rögtön elfeledtette a felmenetel fáradalmait. A megtippelt időpontot nem sikerült tartanunk, úgyhogy búcsút inthettünk az extra pontoknak. Ott is várt ránk egy feladat, ami a Mérlegen a valóság nevet kapta. Minden csapatnak meg kellett tippelnie a teljes súlyát, minden felszereléssel együtt. Az én becslésem szerint elég jól sikerült belőnünk a súlyt, a fiúk mérlege szerint mégis mellé lőttünk vagy 60 kilogrammal. Tudtuk, hogy rosszul mér az eszköz, mielőtt azonban teljesen felháborodtunk volna közölték, hogy igazunk van és megkapjuk a maximális pontszámot. Miután végeztünk a feladattal maradtunk még egy kicsit reggelizni, és mosolyogni az utánunk következő csapatok reakcióin.

Összeszedtük a cuccainkat és visszaereszkedtünk a tetőről arra az ösvényre, amin előzőleg haladtunk. Piros-zöld páros jelezte arrafelé az utunkat. Ezen a szakaszon sikerült egy esést produkálnom, olyant, mint amilyeneket rajzfilmekben láthatunk. Megcsúsztam a vizes köveken és a hátamra estem, lábaim pedig a levegőben. Egyetlen szerencsém, hogy a táskámban szinte csak műanyag palackok voltak és azok vették fel az ütés erejét.

A nagy ijedtség ellenére rendben tudtuk folytatni az utat. Meg sem álltunk egészen Lillafüredig. A kastélyszálló ellőtt megálltunk egy kicsit fotózni a környéket. A megálló után a Hámori-tó északi partján haladtunk tovább, aszfalt úton. Miután a tavat elhagytuk a Garadna-patak vette át a helyét és a túloldalán előtűnt a Lillafüredi Állami Erdei Vasút sínpárja. Jó másfél kilométer megtétele után elértünk az újmassai őskohóhoz. Egy pár fotó erejéig megszakítottuk a menetelést, elvégre nem minden nap járunk arra.. Néhány kattintás után ismét útra keltünk, és ezúttal meg sem álltunk a következő őrzött pontig, a Ledneczky-pihenőig. A Lillafüredi pisztrángkeltetőnél kellett jobbra fordulnunk a pont eléréséhez. Az ott ránk váró feladat - aminek a szervezők a Kolibri nevet adták - volt talán a legnehezebb mind közül. Adott volt két pohár, az egyikben 1 dl ecetes víz. A csapat egyik tagjának egy szívószállal át kellett mernie ezt az ecetes vizet egyik pohárból a másikba. Mindezt úgy, hogy a csapata többi tagjának a levegőben kellett tartania őt. Zsu minden tőle telhetőt megtett, ennek ellenére nem sikerült maximális pontszámmal távoznunk. Ezt az állapotot még az is rontotta, hogy a pontosságunk ezúttal sem volt tökéletes, így az extra pont sem jött össze.

Megterveztük az útvonalunkat - még egy pont érintésével - vissza a bázisig, majd elindultunk. Visszatértünk az aszfalt útra és azon haladtunk, míg néhány kilométer után el nem értük a bal oldalra leágazó zöld jelzést. A jelzés egy vízmosás mentén haladt, a mi szemszögünkből nézve jelentős szintemelkedéssel. Meg is kellett állnunk többször, hol pihenni, hol pedig átlépni a kidőlt fákat.

Az emelkedőn felérve le kellett pihennünk kicsit, azonban sokáig nem ülhettünk, mert ezúttal szerettünk volna időben a ponthoz érni. Ez a pont a Jávor-kútnál volt, egészen odáig már aszfalton mentünk. Odaérve boldogan tapasztaltuk, hogy időben érkeztünk, így végre először kapunk ezért is pontot. Az ott ránk váró feladat elsőre ijesztően hangzott, Agyműtétnek nevezték el. Azonban senkinek az agyát nem kellett bántani, csak egy diót kellett úgy feltörni hogy lehetőség szerint ne sérüljön a belseje. Minél több darabra tört a belseje annyival osztották a kapható pontszámot. Nekünk egy próbadarab után sikerült tökéletesen teljesíteni, úgyhogy a lehető legtöbb pontot sikerült elhoznunk. A helyszínen nem sokat időztünk, töltöttünk a forrásból vizet és indultunk is vissza a bázisra. A visszaérkezés idejénél a lehető legkésőbbi időpontot adtuk meg, mert már eléggé fáradtak voltunk és nem akartunk már rohanni.

A kikeresett, számunkra legoptimálisabbnak tűnő útvonalon haladtunk. Az utunk egy része jelzett kerékpárúton vezetett. A jó időnek köszönhetően sok bicajossal találkoztunk, volt aki normálisan, de volt olyan is aki másokra tekintet nélkül közlekedett. Az erdei utakon pedig kiránduló családokba botlottunk lépten-nyomon. Ahogy közeledtünk a bázis felé, egyre több csapattal találkoztunk, jelezvén, hogy már nem vagyunk messze. Nagy örömre szolgált mikor beértünk Répáshutára, az óránkra tekintve pedig láttuk, hogy egy ünnepi fröccsre, sörre még van időnk. Mikor a kocsmázás után visszaértünk a bázisra már kész volt a vacsora, úgyhogy rögtön tudtunk enni meleg ételt. A hűvös éjszaka és a rengeteg megtett kilométer után jól is esett. Vacsora után egy gyors zuhany és el is dőltünk a fekhelyeinkre.

Másnap reggel a szokásos zenés ébresztő után finom zsíros és lekváros kenyérrel várták a kipihent túrázókat. Reggeli után az eredményhirdetés feszült pillanatai következtek. Először a mindenféle különdíjakat adták át, majd rátértek a lényegi részre. Ilyen sokat még sosem kellett várnia a mindenkori PINGWIN csapatnak, hogy elhangozzék a neve, ugyanis az előkelő 20. helyezést sikerült elcsípni. Ez a csapat legjobb eredménye eddig, de legközelebb ezen is javítani fogunk. Miután lezajlott minden hivatalos ceremónia, kocsiba pattantunk és elindultunk hazafelé. Egerben megálltunk még egy napindító kávéra és számtalan élménnyel gazdagodva meg sem álltunk hazáig.

Ennyit röviden a XII. Hamahama túlélőtúráról, úgy ahogy én láttam. Éjszaka az erdőben tájékozódni, korántsem olyan egyszerű, mint eddig gondoltam. Az élmények mellett sok tapasztalatot is szereztem, legközelebb már rutinosabban fogok indulni. Addig is jön a pihenés, tervezgetés és a fejben való felkészülés a következő - főleg már jövő évi - túrákra.

Készítettem egy térképet a bejárt útról, és bár nem tökéletes, a lényegi részek azért rendben vannak. A fotókból egy kis válogatás itt található.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése