Az elindulás után rögtön az első kanyart el is vétettük, de hála Józsi éberségének nem mentünk sokat rossz irányba. Rátértünk a K+ jelzésre melyet részben már ismertünk. Ezen rögvest megérkeztünk a Kiscelli kastélyhoz, amely épület közelében állomásoztak az első pont őrei. Pár száz méterrel később a Mátyáshegyi úton újabb pecsétet kaptunk, majd a lépcsősoron megindultunk felfelé a Mátyás-hegyre. Tanulva előző napi hibámból kényelmes tempóban szedtem a fokokat, Zsuvel együtt, Józsi pedig pár perc alatt látóhatáron kívülre került. A csúcson persze megvárt bennünket, így együtt ereszkedtünk a nyeregbe, de a Remete-hegy kaptatóján újfent lemaradtunk picit.
A Hármashatárhegyi úton levő 3. ellenőrzőpontra végül ismét együtt érkeztünk meg. Gyorsan beszereztük a szükséges pecsétet, aztán szedtük is tovább a lábainkat. A negyedik állomást az OKT pecsételőhely közelében találtuk, majd miután ott is bezsebeltük az újabb igazolást, nézelődésnek színlelve egy kis pihenőt tartottunk. E tevékenységünket semmi sem akadályozta, úgyhogy hosszasan elidőztünk.
Indulásra bírni csak az idővel való küzdelem tudott bennünket, ugyanis csak 8 órát kaptunk a táv teljesítésére, amibe ilyen hosszas nézelődések nem nagyon férnek bele. Meredek hegyoldalakon hullámvasutazva haladtunk előre, majd nemsokára megérkeztünk a Virágos-nyeregbe. Ott a lakókocsi-büfé közelében találtuk meg az újabb pont őreit. A tőlük való elköszönés után kicsit elszakadtunk a Kéktúra útvonalától, és a Csúcs-hegyet a Z- jelzésen kerültük meg.
Újabb ellenőrzőpontunk a Z és a K jelzések találkozásánál volt. A pecsét beszerzése után újra a Kék útvonalán gyűjtöttük a kilométereket. Hosszan ereszkedtünk lefelé, s közben a fák közül előtűnő vidéket pásztáztuk. A lejtő végén, aszfaltútra térve végül eljutottunk a Rozália téglagyárhoz, a hetedik ellenőrzőponthoz. Nagyobb kényszerpihenőt voltunk kénytelenek beiktatni, mivel a zsíros kenyeret, jól megpakolva hagymával nem lettünk volna képesek útközben elfogyasztani. A finom falatok mellett még szörppel vagy vízzel is pótolhattuk a készleteinket.
A téglagyárat magunk mögött hagyva, rövid sík szakaszon, az itt épülő stádiumban lévő Budapest-Esztergom vasútvonal mellett gyalogoltunk. Rövidesen átkeltünk a 10-es úton, e tevékenységünket lámpa is segítette. Ezen a részen Józsi volt a szellemi vezetőnk, folyamatosan a leírást bújva navigált bennünket. Az ő iránymutatásai alapján kapaszkodtunk fel a Péter-hegy csúcsára. Ott a tanösvény állomásánál rövid időre felfüggesztettük a menetelést, folyadékpótlás céljából. Onnan tovább pár száz métert aszfalton kanyarogtunk a nyolcadik, Rókahegyi úti ellenőrzőpontig. Az újabb igazolás birtokában ballagtunk tovább, fel a Róka-hegyre, ahonnan csodás panoráma tárult elénk.
Pár perces nézelődés után, még mindig Józsit követve haladtunk. Rövidesen rácsatlakoztunk a P sáv jelzésre, melyen a Kevély felé meneteltünk, s közben már lelkesen a Kinizsi 40-ről társalogtunk. Egy elágazáshoz érve találtuk a kilencedik ellenőrzőpontot, mely után a P+ jelzésen meneteltünk Békásmegyer felé. Beérve a panelrengetegbe, csak minimális helyismeretünkre hagyatkozva tudtunk előre haladni, az itinerünk nem sokat segített, mert nem nagyon találkoztunk utcanév táblákkal. Végül megtaláltuk a HÉV állomást, és az aluljárón túljutva a Római parton levő tizedik ellenőrzőpontot is.
Onnan a Duna partján, a kerékpár út mellett gyalogoltunk jó néhány kilométert, némelyik bringás ezt nem nézte jó szemmel. Kicsit balatoni hangulatom volt ezen a részen: vízpart, nyüzsgő emberek, kolbászsütő, lángos - minden ami ott is megtalálható. Visszafelé tekintve a Megyeri-híd tárult a szemünk elé. Hosszú gyaloglás után elértük az Északi-Összekötő-hidat, majd ez alatt átkelve elhagytuk a folyó partját. Rövid gyaloglás után megérkeztünk a Hajógyári-szigetre vezető K-hídra.
Tettünk egy kört a szigeten, két pontot is érintve az északi, illetve a déli szegletében. Közben próbáltam felidézni a Sziget fesztiválos élményeimet, de egyik színpadot vagy sátrat sem sikerült elhelyeznem, annyira más képet mutat így civilben a terület.
A szigetet magunk mögött hagyva ismét a betondzsungel közepén kellett megtalálnunk a helyes irányt. Már csak pár kilométer volt hátra, nem lett volna szép ilyenkor eltévedni. A térképpel és a leírással és a túratársak követésével ez utólag tekintve gyerekjáték volt. A cél előtt közvetlenül már csak némi szintemelkedő leküzdése volt a feladat, majd örömmel láttuk a hatalmas molinót az épület kerítésén a CÉL felirattal. Okleveleink, kitűzőink átvétele után vidáman majszoltunk el néhány szelet zsíros kenyeret.
Szép túra volt, néhány új helyet is megismertünk általa, viszont sok volt a sík terepen való gyaloglás, ami nagyon megterhelő volt, és ezeken a részeken nem is nagyon volt érdekes látnivaló. Számunkra azonban mégis nagy jelentőséggel bírt az esemény: ez volt az eddigi leghosszabb klasszikus teljesítménytúránk, és bőven a szűkre szabott szintidőn belül sikerült abszolválni. Köszönet a szervezőknek az eseményért!
Óbudai Körtúra 35: táv: 34,5 km, szint: 700 m, idő: 7:18
Menet közben készült fotóinkból válogattam párat, ezek az alábbi képre kattintva megtekinthetőek:
 |
| 2014.03.30., Óbudai Körtúra 35 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése