Kezesfai túra

Egy rendhagyó bejegyzést olvashattok, melynek gondolatait most nem a blog tulajdonosa, hanem szerény személyem diktálja. Vendégszereplésem oka és okozója én vagyok, (aki a blog némely bejegyzéseinek történeteiben is már szerepet kapott) és a türelmetlenségem. Annyit unszoltam az időhiányban szenvedő páromat, hogy kerüljön végre tollvégre ez a túra – amit nem mellesleg Ő maga szervezett – úgy döntöttem, én írom meg helyette. Úgy gondoltam, mivel ezt követően egy nagyobb lélegzetű dologba vágjuk a fejszénket (ennek részletei is majd itt kerülnek napvilágra a maga idejében), nem akartam, hogy már az elején lemaradások legyenek…

Az utóbbi bejegyzés óta sok idő eltelt, azonban semmiképp sem túra nélkül! 

Egyik hétvégén felkerekedtünk <csapatostul> és elsétáltunk a Marcali-háton található Kezesfáig! Az eseményt nehéz volt megvalósítani, ugyanis lévén sok embert szerettünk volna ezen élményben részesíteni, nem volt könnyű olyan időpontot találni, ami mindenkinek megfelelt; és az időjárás viszontagságairól még nem is beszéltem…

Szóval a Kezesfánál jártunk. Itt a múltban használt utak útjelzőjét találjuk, 4 - a környező falvakba vezető - út találkozási csomópontját (Hollád, Kéthely, Somogysámson, Marcali/Horvátkút).

Indulásunk a kora reggeli órákban, a Gizella-templomtól történt, ahol összeszedve a csapatot és minden erőnket, a 9 km-es gyalogtúránkat az Öreghegyen keresztül (a Nagy Pincét érintve) tettük meg. A 2 és fél órás utunk - amelyet végig turistajelzések kísérnek -, erdőn keresztül és ültetvényes földek mentén vezetett. A Kezesfához megérkezve, pihenés közben fogyasztottuk el reggelinket az ott kihelyezett asztalon és fapadokon. De nem ez volt a végcélpontunk...

Innen Horvátkútnak vettük az irányt, ahol a nap hátralévő része közös sütögetéssel telt, ill. az éjszakát is eltölthettük sátrainkban, egy barátunk családjának pincéjénél. Itt igazi nomád létkörülményekben lehetett részünk: a termelők csak nagyritkán járnak föl, pl. az esővizet begyűjteni, vagy a terményt betakarítani, bográcsozni, vagy épp macskát etetni. A modernizált ember további létszükségleteinek kielégítésére csak a természet lágy öle maradt…

Ahogy telt az idő, úgy fogyott a bor is. Estére a társaságunk is bővült, de mivel autón érkeztek és azon is távoztak, néhány vállalkozó szellemű túrázónkat is magukkal csábították. Sokunk csak reggel, ébredéskor vette észre, hogy nem annyian vagyunk, mint ahányan álomra hajtottuk a fejünket. Így hazafelé öten  (a kezdeti létszám fele!) maradtunk. A becsületünkre váljék, hogy a nagy melegben, és a viharos szélben telt éjszaka miatti fáradtság ellenére még 2 órát gyalogoltunk a szebbnél szebb tájakon: a napraforgó ültetvény mellet a domborzati különbségek is jobban megmutatták magukat, amely a képeken is jól látható.