Első métereinken az indításra várakozó, kígyózó sorban ismerősökre vadásztunk, majd eléggé a sor végén megpillantottuk Zoliékat. Úgy volt, hogy ők előbb ott lesznek, de az összes átszállásnál szerencsénk volt így jóval előttük értünk fel. Lelket öntöttünk beléjük a további várakozáshoz, aztán mentünk is tovább. Első megállónk a Széchenyi-emlék volt, melyet - egy korábbi túrámhoz hasonlóan - most is sikerült rossz irányból megközelíteni. Ezáltal hivatalosan is a mumusomnak tekinthető a hely. Gyors pecsét és egy kis fotózás után rögtön sarkon is fordultunk és folytattuk a menetelést.
Sokan összeverődtünk az emlékmű után, ezért saját, előre kigondolt tempónkat nem tudtuk diktálni a szűk ösvényeken. Így, vonatozva értük el a következő ellenőrzőpontra, az Úti Madonna kápolnához. Itt néhány kocsit előre tudtunk menni a szerelvényen, de még így sem a saját tempónkban haladtunk.
A Farkas-völgyben húzódó úton kicsit szétszóródott a tömeg, a Normafa megállóhelyre már kisebb csoportokban érkeztünk meg. Megkaptuk a pecsétünket az ifjú vasutasoktól, majd ballagtunk is a következő állomás felé. Ezen a szakaszon végig a sínpár mellett haladtunk, ezért - s egy jó fotó reményében - a fényképezőgépet végig a kezemben vittem. Végül csak Csillebérc állomáson sikerült az éppen befutó szerelvényt megörökítenem. A fotó elkészülte után az állomásépülethez siettünk, ahol újabb pecsétet kaptunk az igazoló lapunkra.
A papírmunkát letudva - Normafát érintve, - a Disznófő forrás felé vettük az irányt. Normafánál ellenőrzőpontot kerestem, de aztán a térképre tekintve rájöttem, hogy oktalanul, úgyhogy rögtön el is hagytuk a helyszínt. Néhány fotón még megörökítettük a kilátást, majd a jelzések nyomán folytattuk az utat. A forrást végül nem érintettük - a pont kicsit odébb volt, majd egy hátraarcot véve, a Virágvölgy állomás felé indultunk. Zsu nem nagyon bírta az emelkedőt, ezért csak lassan ballagva értük el az állomásépületet. A pecsételés mellé, kaptunk frissítőt is - limonádé, illetve tea formájában. Italunkat szürcsölgetve már az előttünk álló szakaszokra koncentráltunk, majd újult erővel keltünk ismét útra.
Rövid időn belül már a makkosmáriai pihenőhelyen pecsételtettünk, majd P sáv jelzésre térve elindultuk a János-hegy felé. A kanyargós úton én már rutinosan lépdeltem - párszor közelítettem már meg a csúcsot ezen az úton. Egyszer csak feltűnt a távolban egy ellenőrzőpontnak látszó képződmény. Közelebb érve kirajzolódott a két ifjú pontőr, akiktől megkaptuk az igazolást. A továbbhaladáshoz, előbb át kellett kelnünk a síneken, majd a kaptatót leküzdve felértünk a csúcs alatti tisztásra, ahol a jó időt kihasználó kirándulók nyüzsögtek. Onnan lépcsőket használva jutottunk fel a kilátóhoz. Az erősen fújó szél miatt, letettünk a kilátóba való felmenetelről, így aztán csak pecsételtettünk, aztán mentünk is tovább.
A meredek lejtmenetben egy helyen rosszul léptem, ezért míg le nem értünk a Szépjuhásznéhoz, minden egyes megtett méter szenvedés volt. A rövid sík terepen való gyaloglás, és a bakancsom megigazítása azonban megoldotta a problémámat. Tettünk egy rövid kitérőt az vasútállomás felé, majd rátértünk a Nagy-Hárs-hegy csúcsa felé vezető útra. A Kaán Károly kilátó tövében volt az újabb ellenőrzőpontunk. Az építmény nyújtotta látványt ezúttal kihagytuk, pecsételés után egyből megindultunk a Kis-Hárs-hegy felé. Rövid gyaloglást követően meg is érkeztünk a kisebbik testvér legmagasabb pontjára, ahol pecsételést követően elindultunk felfelé a Makovecz Imre nevét viselő, fából készült kilátó tetejére. Zsu - az építmény imbolygása miatt - félúton visszafordult, én legyőzve a tériszonyomat felbaktattam a tetőre. Az enyhén dülöngélő kilátón én sem éreztem magam teljesen biztonságban, de egy pár fotó erejéig fent bírtam maradni, majd én is elindultam lefelé. Kicsit emlékeztetett a Kőris-hegyen álló Vajda Péter kilátóra - ott voltak hasonló érzéseim nézelődés közben.
Utolsó állomásaink egyike a Gyermekvasút Hárshegy állomása volt, ahonnan a S körséta jelzésre rátérve sikeresen a rossz irányba indultunk el. Példánkat többen követték, de szerencsére pár száz méter után rájöttünk a hibánkra és még időben visszafordultunk a jó útra. Rövidesen kereszteztük a Nagykovácsi utat, amin rövid várakozás után tudtunk átkelni, köszönhetően egy autósnak, aki zebra hiányában is megállt a kedvünkért.
Az út túloldalán a Nagyréten folytattuk az utat, újabb pecsétet gyűjtöttünk, majd már csak a célban ránk váró dolgokra gondolva lépdeltünk. Az útvonal azonban még tartogatott meglepetéseket. Az utolsó egyenesre ráfordulva a Villám utca meredek emelkedője tárult a szemünk elé. Felkaptattunk a Fazekas-hegyen álló kilátópontra, ahol egy régi megfigyelőbunker is áll. Igazoltatás után még nézelődtünk egy kicsit, aztán rátértünk az Országos Kéktúra útvonalára, amin a vasút végállomására jutottunk.
A múzeumban elvégeztük az utolsó igazolást, aztán a Gyermekvasutas Otthon felé vettük az irányt. Ott - egy kis sorban állás után - kaptuk meg a díjazást valamint a nagyon finomra sikerült rizses húst. Hamar elfogyasztottuk az ebédünket, majd visszatértünk az állomásépülethez, ahol felszálltunk a bent álló szerelvényre. Ezzel mentünk vissza a Széchenyi-hegy végállomásra - amivel bakancslistánk egy tételét kihúzhattuk. Onnan pedig reggeli utunkat visszafelé megtéve hazafelé mentünk.
Nagyon remek túra volt, amennyire rövid volt a táv, olyan sok szép látnivalót érintettünk az út során. Az időjárásért felelős személy is nagyon kitett magáért, bár a később indulók valószínűleg már csöpögő esőben értek célba. Az "ajándékba" kapott kisvasutazás külön plusz pontot érdemel.
A Gyermekvasút nyomában: táv: 19,8 km, szint: 750 m, idő: 5:20
A túrán készült további fotóink az alábbi képre kattintva érhetőek el:
 |
| 2014.03.15., A Gyermekvasút nyomában |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése