Barlangtól barlangig

"Szép" ködös reggelre ébredtünk 2013 utolsó szombatján. Egy ideje szemeztünk a túrával, de az utolsó napokban döntöttük el, hogy tényleg részt veszünk rajta. A megszokott felállástól eltérően, négyesben szálltunk fel Szigetszentmiklóson a Budapest felé tartó buszra. Nóri és Kriszti tartott velünk, akiket Zsu által ismertem meg. Túránk beszámolója a kép alatt olvasható.

Korai kelésünknek köszönhetően - többszöri átszállás után, - viszonylag korán a Szemlő-hegyi barlang bejáratánál találtuk magunkat. Ahogy mindig újabb járműre szálltunk, egyre több és több túratársat véltünk felfedezni az utasok között. A nevezésen hamar túlestünk, nagyon gördülékenyen ment, a kisebb összegyűlt tömeg ellenére is. A papírmunka végeztével elosztottuk az előző túráról maradt kis lélekmelegítőt, majd útra keltünk.

Az első néhány száz méteren Budapest aszfalt útjait koptattuk, majd egy éles balkanyart követően meredek emelkedésbe kezdtünk a Mátyás-hegy csúcsa felé. A meredekséget enyhítette kicsit, hogy szinte végig kiépített lépcsősoron kaptattunk. Ahogy lehetőségünk volt, kiálltunk kicsit az ösvényből szép kilátásban reménykedve, de sajnos a még fel nem szállt köd ebben megakadályozott bennünket. Továbbhaladtunk tehát, és nemsokára meg is érkeztünk az első ellenőrzőpontra. Megkaptuk a pecsétjeinket, és mivel először vettünk részt a túrán, néhány útbaigazító szót is a következő szakaszra.

Rövid ereszkedés után ismét emelkedő következett, amivel a Remete-hegy csúcsára értünk fel. Ezután következett a túra általam legjobban várt szakasza. Az Országos Kéktúra útvonalán haladhattunk egészen a következő ellenőrzőpontig, a Hármashatár-hegy csúcsáig. Fent házi pálinkát és kekszet kínáltak az igazolópecsét mellé. Pálinkát a startnál ittunk, étkezést tekintve inkább a saját szendvicset gondoltuk laktatóbbnak, így a ponton nem éltünk a szolgáltatások adta lehetőséggel. Ez volt a túra második olyan pontja, amely szép kilátást nyújt, viszont a köd még makacsul tartotta magát. A csúcstól lefelé jövet kicsit megmutatta magát a nap, de annyi ereje nem volt, hogy eloszlassa bosszúságunk okát.

A Nagy-rétnél található ellenőrzőpontig, rá sem néztem az itineremre - én voltam kis csapatunk vezetője, - valószínűleg ezért is kerestem pontot a Hűvösvölgy-végállomásnál. Később pár túratárs megkérdezése és a térképet megnézve jöttem rá, hogy picit tovább kell menni érte. Már a Kéktúrán járt az eszem, valószínűleg az zavart be picit. A gyerekvasút végállomásánál - a ködfátyol mögül, - gőzmozdony hangja hallatszott. Néhányan megálltunk, egy jó fotó reményében, de végül csak ketten voltunk elég türelmesek, hogy megvárjuk az induló szerelvényt. Sikerült is néhány fotót készítenünk, majd sietve a többiek után indultunk. Míg utol nem értük őket, beszélgettünk, aztán visszaálltunk a saját kis csoportunkhoz, és a saját tempónkra.

Ennél a résznél úgy tűnt számomra, hogy nem lesz meg a szintidőnk, mivel nem ismertem a csajok ilyen képességeit, de végül majdnem rajtam ment el a siker.

Rövidesen elértük a Nagy-rét parkolóját, ahol finom csokit kaptunk az igazolópecsét mellé. Mindnyájan elfogyasztottuk a kapott édességet, és egy kis szusszanást követően elindultunk. Pár száz métert megtéve a gyermekvasút sínpárjának közvetlen közelében, haladtunk, amit az éppen ott elhaladó gőzős jelzett csak, a síneket amúgy nem láttuk. A következő szakaszon hol enyhébb, hol meredekebb, de folyamatos emelkedőben volt részünk. A kaptató végén a Kaán Károly-kilátó fogadott bennünket. Az egész nap kitartó köd miatt, nem szántunk rá időt, néhányan viszont lelkesen felballagtak a legfelső szintre. Mi továbbhaladtunk a Bátori-barlangig, ahol pontőr nem, csak egy felirat várta a túrázókat, melyet az itiner idevágó rubrikájába kellett feljegyezni.

Pár száz méteres ereszkedés után, egy rövid szintemelkedőt követően az előző hegy kistestvére, a Kis-Hárs-hegy csúcsára értünk. Fent Makovecz Imre nevét viselő kilátótorony áll, amit ezúttal is csak lentről csodáltunk meg, majd tovább indulva leereszkedtünk, átkeltünk a gyermekvasút sínpárján, majd a város utcáin folytattuk a túrát. A két ellenőrzőpont között fordult a kocka, a csajok erőre kaptak, ők diktálták a tempót, mi pedig Zsuval - a fáradtság jeleit mutatva, - hátul kullogtunk. Kis megszakítással két lépcsősort is megmásztunk az Apáthy-szikláig, ahonnan napos időben újfent remek kilátásban lehetett volna részünk. Onnan már csak pár száz métert haladva értünk el a túra utolsó ellenőrzőpontjára. Gyors pecsételés után rögtön indultunk is a cél felé.

Apáthy-szikla

Ezen az utolsó szakaszon - néhány kisebb részt leszámítva, - végig aszfalton haladtunk. Az egyik ilyen nem aszfaltos részen - konkrétan a Ferenc-hegy erdőfoltjának végéhez közeledve ért utol a vég: elkezdtem szédülni és a látásom is kicsit elhomályosult. Rögtön rájöttem, hogy gond van, és Zsutól kértem egy csokit, ami enyhített a bajomon, így továbbindulhattunk. Mindig én vagyok túráink során, aki folyamatosan eszek, és ezzel Zsut is folyamatosan piszkálom, erre velem történik meg, hogy elfelejtkezem róla, és ez miatt elért a rosszullét. A Nagy-rétnél kapott nápolyi volt az utolsó, amit ettem és előtte is csak két szendvicset – ez tőlem negatív rekordnak számít.

A kényszerszünet után újult erővel vágtunk neki a maradék, bő másfél kilométernek. A célban már a kitöltött oklevelekkel fogadtak bennünket, és az igazolólap ellenőrzése után rögtön meg is kaptuk a kitűzővel együtt – természetesen gratuláció kíséretében. A ceremónia után az előtér emeletére irányították a beérkezőket, ahol zsíros, illetve vajas kenyérrel megrakott tálcák voltak, és ezeket ki-ki, ízlése szerint, még tovább fokozhatta hagymával vagy lekvárral. Miután jóllaktunk, élményekkel és újabb tapasztalatokkal gazdagodva elindultunk a 91-es busz megállója felé.

Nóri, Zsu, Kriszti, hátul: jómagam

A Budai-hegységben ez volt az első teljesítménytúránk, de minden bizonnyal nem az utolsó. Köszönjük a Cserhát Baráti Társaságnak, hogy megszervezték a túrát, minden elemével maximálisan elégedettek voltuk.

Túrán készült fotóink a képre kattintva tekinthetőek meg:

2013.12.28., Barlangtól barlangig